Egy

 

Somerville dolgozószobájában lehúzott redőny, tompított világítás, a szokásosnál valamivel magasabb hőmérséklet fogadott; amúgy lényegében semmi sem változott. Az egyik képet levették a falról, a helyén pedig egy fehér tábla függött, merész, függőleges vonalakkal rovátkázva. Eléggé ártalmatlannak tűnt. Furcsa masinákra készültem, villódzó fényekre, ingákra, metronómokra. Semmi ilyesmit nem láttam.

Somerville a sarokban ült, és csukott szemmel, fejét hátrahajtva Mozartot hallgatott. Ahogy közelebb léptem hozzá, megkérdezte, hogy zavar-e a zene, majd válaszra sem várva átnyújt a lemezjátszóhoz, és lejjebb tekerte a hangerőt. Barátságosnak tűnt – túlságosan is: semmiségekről kezdett csevegni velem –, amitől bekapcsolt a védekező mechanizmusom. Feltűnt, hogy kerüli a hipnózis említését. Ez az erőltetett kísérlet, hogy feszültségmentes légkört teremtsen, idegessé tett. Néhány perccel később Somerville elnézést kért, és kiment a szobából. Furcsa módon az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy magamra hagytak.

Hallottam, ahogy beszélget valakivel a hallban: halk, konspirativ mormolás szűrődött be az ajtón keresztül. Rövidesen visszatért, nyomában a lánnyal.

– Miss Tobin is részt vesz az ülésen, ha nincs ellene kifogása – jelentette be Somerville. – Törekszem rá, hogy a terápia alatt mindig jelen legyen egy harmadik fél is, sőt ami azt illeti, ez a javasolt eljárás. Kivéve persze, ha önt ez kimondottan zavarja.

– Nos… – haboztam, mert hirtelen nyugtalanítani kezdett a gondolat, hogy a hipnózis hatása alatt esetleg kiderül, milyen bensőséges szerepet játszott az asszisztens az álmaimban.

A lányra pillantottam. Lábát keresztbe vetve, higgadtan ült, és finom csontú, fehér kezét az ölében nyugtatva várta a válaszomat követő instrukciókat. Tekintetünk összetalálkozott, és rám mosolygott – szinte kihívóan, mintha provokálna, hogy ellenkezzek.

– Talán nem árt megjegyeznem, hogy Miss Tobin is hipnoterapeutának tanul – tette hozzá Somerville. – A diszkréciója magától értetődik.

– Csak hát… nem számítottam senki másra – mondtam meglehetősen erőtlenül.

– Ne felejtse el, amit tegnap mondtam! Semmi olyasmi nem történhet hipnózisban, amit ön nem akar. Ha megpróbálnám rávenni, hogy akarata ellenére cselekedjen, az a hipnotikus állapot spontán megszűnését eredményezné. Az eljáráshoz szükséges az ön együttműködése.

– Rendben – egyeztem bele. – Nincs ellenvetésem.

Végül is, mit számít? A lány talán még élvezni is fogja.

– Készen állok, ha maga is! – tettem hozzá némi színlelt bátorsággal.

 

Egy sor fekete vonal fehér háttér előtt. Bekeretezve passzolt volna a szemközti falon lógó festmények közé. Eszembe jutott, hogy megkérdezem Somerville-t, mennyit fizetett érte, de tartottam tőle, hogy nem értékelné a humoromat.

Oldalt kellett állnom a tábla mellé, úgy, hogy az orrnyergem egybeessen a középső vonallal. Somerville elmagyarázta, hogy ha – akár a legenyhébb mértékben is – elmozdulok előre vagy hátra, a tábla mutatni fogja a „helyzeti kilengésemet”. Azt hittem, ez csak valami trükk, de Somerville a jelek szerint nagyon is komolyan vette.

Néhány centire álltam a faltól, összezárt lábbal, testem mellé szorított karral, kiegyenesedve, hátratolt vállal, és felemelt, enyhén hátra-döntött fejjel.

– Hunyja be a szemét! – Parancsnak hangzott. – Azt akarom, hogy lélegezzen mélyeket! Be és ki. Nagyon jó. Most nagyon figyeljen arra, amit mondani fogok! Egyelőre csak azt szeretném tesztelni, hogy menynyire képes ellazulni.

Lassabban kezdett beszélni, egyenletes hangon, nagyobb szüneteket hagyva a fél mondatok között.

– Képzelje el… azt akarom, hogy képzelje el, hogy egy torony legtetején áll… magasan a levegőben… Ott van már?

– Azt hiszem. – Éreztem a kezét a vállamon.

– Nincs veszélyben… nem kell félnie… nem fog leesni. Itt állok maga mögött. Most el fogom venni a kezem, ön pedig elkezd hátrafelé dőlni.

Most… azt akarom, hogy engedje el magát… adja át magát teljesen a nyugalomnak… lazuljon el… engedje el magát!

Egy-két perccel később (Somerville mindvégig hallgatott) éreztem, hogy dőlni kezdek.

– Ez az – mondta, és elégedettnek tűnt kezd ellazulni. A tábla öt centimétert mutat… tízet… nagyon jó. Most már teljesen elengedte magát… finoman dől… teljesen ellazul… finoman dől hátrafelé.

Minden – jobbára önkéntelen – igyekezetem ellenére, hogy egyenesben maradjak, éreztem, ahogy egyre hátrébb és hátrébb dőlök.

– Dőljön hátra! – Somerville hangja most határozottabb volt. – Hátra… hátraesik… hátra, hátra… egészen hátra!

Megbillentem, és hátraléptem, hogy el ne essek, de nem volt okom aggódni: Somerville a vállamnál fogva tartott. Enyhe mandulaillat csapta meg az orromat, ahogy sietve próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat.

– Nagyon jó, Martin. Most már leülhet.

Visszamentem a székemhez, és irreálisan elégedett voltam magammal, mintha a hátraesésnél valami sokkal nehezebb feladatot sikerült volna végrehajtanom. Arrafelé pillantottam, ahol a lány ült. Egy könyvbe temetkezett, és nyilvánvalóan a legcsekélyebb figyelemmel sem kísérte az események alakulását. Érdeklődésének teljes hiánya megnyugtató volt, de egyben egy kissé bosszantó is.

Somerville leült velem szemben. Még egy tesztet kellett végrehajtanom, mielőtt a lényegre térhettünk volna. Megkért, hogy fonjam össze az ujjaimat, összpontosítsak rájuk, és szorítsam össze őket szilárd, állandó nyomást fenntartva.

– Azt akarom, hogy érezze – kezdte ismét lassú baritonján –, hogy valamennyi ujja egymáshoz tapad, mintha összeragasztották volna őket. Most koncentráljon nagyon erősen! Egy pillanatra se vegye le a szemét az ujjairól, és ne gondoljon semmi másra! Ahogy összpontosít, érezni fogja, hogy az ujjai közti határvonalak egyre inkább elmosódnak… Az ujjak összefonódnak… egyre erősebben és erősebben… Eközben észreveszi, hogy a teste többi része egyre inkább ellazul… megnyugszik és ellazul. Arra fogom kérni, hogy próbálja szétválasztani a két kezét… mindjárt, még egy pillanat. Kimondottan nehezére fog esni. Ám azután azt mondom majd: „válassza szét’.”, mire az ujjai könnyedén szétválnak, ön pedig nagyon nyugodtnak és ellazultnak fogja érezni magát. Most azt érzi, hogy összetapadnak… egyre erősebben és erősebben… egymáshoz vannak ragasztva… egymásba fonódnak. Most válassza szét az ujjait!

Erősen húztam, próbáltam szétrántani az ujjaimat, de nem mozdultak. Emlékszem, hogy arra gondoltam: ez abszurd. Egészen egymáshoz tapadtak.

– Válassza szét! – Somerville kiadta a parancsot, és az ujjaim szétváltak, akár a régi ellenségek.

– Ez aztán valami! – nevettem, főként a meglepetés hatása alatt, másrészt azért, mert zavarban voltam, mintha diákcsínynek estem volna áldozatul.

– Maga őstehetség, Martin! Látja, nincs miért aggódnia. Mindvégig ébren volt, tudatában mindennek, amit cselekszik, és mégis képes volt ellazítani magát. Az egész csak relaxáció kérdése, Martin. Ezen múlik minden.

Egy kissé mégis bizalmatlanul szemléltem a fejleményeket.

Semmi rejtélyes nem volt Somerville technikájában: semmi vesémbe látó tekintet, semmi ezoterikus hókuszpókusz. Csak a hangjával dolgozott; minden félmondatot úgy időzített, hogy egybeessen a légzésem ritmusával. Határozott volt és ösztönző, de sohasem uralkodó. Megnyerő tónusú hang; még most is hallom a gyengéd, simogató rezonálást, melynek minden egyes jóleső szótagja ígéret volt, hogy hallgatóját biztonságban átviszi a túlpartra, egy olyan vidékre, ahol nincs helye gondnak és fájdalomnak. Elmém egy része mégis ellenállt ennek a hívogatásnak. Ezzel nyilvánvalóan Somerville is tisztában volt. Tartott még egy buzdító beszédet a motiváció fontosságáról, és végül meggyőzött, hogy a művelet sikeréhez feltétlenül szükséges, hogy elengedjem magam, és teljesen átengedjem magam az akaratának.

Emlékeim az ülésről az elhangzottakra korlátozódnak. Habár végig tudatomnál voltam, és pontosan emlékszem a történtekre – egészen addig a pillanatig, amikor Somerville amnéziás szuggesztióval élt –, fokozatosan mégis megszűnt számomra a külvilág. Nagyon különös érzés volt: hasonló ahhoz a nyugodt, félig éber pillanathoz közvetlenül elalvás előtt, amikor az elme leveti minden ballasztját, és lágyan emelkedni kezd felfelé. Ugyanakkor rendkívül fókuszált élményként éltem meg, mint amikor az ember belemerül egy jó könyvbe vagy filmbe, és minden mást kizár maga körül. Távolról sem nevezném kellemetlennek: könnyedén és félelem nélkül siklottam át egy másik világba, ahol rajtam kívül csak Somerville-nek volt joga tartózkodni. Noha jelenléte a fizikai síkon hamar elhomályosult, hangja végig elkísért utamon, bárhová is mentem. Nem számított, merre fordulok: a hang mindig ott járt néhány lépéssel előttem, és vigyázva kalauzolt.

– Eressze hátra a fejét – kezdte Somerville –, hunyja be a szemét, és figyeljen arra, amit mondok! Azt akarom, hogy figyeljen minden szóra! Figyelje meg, hogyan artikulálok, hogy ejtem ki a szavakat… hogyan artikulálok…! Összpontosítson a hangomra… a kiejtésemre… mindenre, ami a hangommal kapcsolatos! Semmi más nem számít… csak koncentráljon a hangomra! Most képzelje el, hogy egy könyvtárban vagyunk: egy csöndes, békés szobában, bőrkötéses könyvekkel a falon, padlótól a mennyezetig! Együtt állunk egy nyitott ablak előtt… egy kertre nézünk. A kert aljában egy régi kőfalat lát, amelyet benőtt a lonc és a jázmin. A falon túl zöld mező nyúlik egészen a tengerig… a víztükrön ragyog a nap, a hullámok szikrázva emelkednek-süllyednek… Meleg és megnyugtató érzés, ahogy ott állunk… Kint, a tengeren ott egy világítótorony… Látja? Azt akarom, hogy emelje fel a jobb kezét, ha látja! Nagyon jó. Az ablak előtt van egy erkély. Csigalépcső visz le a kertbe. Most összpontosítson a hangomra! Lemegyünk a lépcsőn… lefelé… körbe… a kertbe. Halljuk a tenger mormolását… a nap melegen ragyog… a levegőt betölti a virágillat. Ott, a sarokban, két fa között ki van feszítve egy függőágy. Emelje fel a kezét, ha látja… jó! Most azt akarom, hogy menjen oda a függőágyhoz, és feküdjön bele! Érzi, ahogy himbálózik, miközben bemászik… himbálózik a meleg, illatos szellőben. Nagyon nyugodt és békés érzés. Egyre mélyebbre és mélyebbre süpped a függőágyban… annyira nyugodt és békés… és most alszik!

A hang hirtelen kiáltásba csapott át, aztán teljesen elhallgatott. Hosszú ideig – nekem legalábbis annak tűnt – csak a kötelek nyikorgását hallottam, ahogy a függőágy gyengéden imbolygott oda-vissza, és a parton megtörő hullámok távoli, tompa robaját. Kísérőm később visszatért, és elvezetett erről a végtelenül békés helyről. Együtt fogunk útra kelni – magyarázta –, és felfedezőútra megyünk. Természetesen sehová sem kell mennem, ahová nem akarok. Bármikor megálljt parancsolhatok, és megszakítjuk utazásunkat, vagy másfelé vesszük az irányt, vagy sarkon fordulunk, és visszatérünk a kertbe a könyvtár ablaka alatt. Elég csak szólnom – ekkor már szavakkal is kifejezhettem magam –, de figyelmeztetett, hogy az utazás nem lesz mindig könnyű. Vékony szálat kell követnünk a sötétség szövetében, amely az ismeretlent takarja, egészen a tudatalattim mélységeibe… De nincs mitől tartanom. Az igazság fénye vezet majd minket, és együtt megtaláljuk, amit keresünk, mielőtt biztonságban visszatérünk a kert menedékébe.

Ami ezt a magasröptű – és a hipnózis alanya számára rendkívül magával ragadó – bevezetést követte, az némiképp csalódásként értékelhető. Miután a saját elbeszéléseim alapján részletesen felidézte a vízióim képi tartalmát, Somerville megkísérelte rekonstruálni a körülményeket, amelyek között lezajlottak. Lépésről lépésre visszavitt arra a szombat reggelre, amikor megöltem a kutyákat. Végigvezetett azon a helyen, ahol az első hallucinációmat átéltem. Leültetett dr. Hartmannal a Rorschach-tintafoltok elé. Felébresztett kedd éjszaka, és bevezetett a paraván mögé Mulberry utcai szobám sarkában… Mindenütt megkérdezte, hogy mit látok, mire emlékszem, mit érzek. A válasz azonban mindig ugyanaz volt. Nem emlékszem semmire.

Visszatértünk a könyvtár kertjébe.

Megint a függőágyban hevertem, és hallgattam a tenger zúgását. Éreztem a jázmin és a lonc illatát, a nap sugarát az arcomon.

– Érzi a meleget, ahogy beszívja a levegőt, ahogy szétárad az egész testében. A lábától a gyomráig… a mellkasáig… a fejében… ellazítja, feloldja… egyre mélyebben… és mélyebben. Ahogy kifújja a levegőt, érzi, ahogy a meleg szétárad a karjában… eléri az ujjbegyeit… egyre mélyebben. Érzi, ahogy a nyakában minden izom ellazul, elnehezedik… békésen… nyugodtan… Most tetőtől talpig teljesen ellazult. Az elméje nyugodt. Csak az én hangomat hallja… csak azt hallja, amit mondok. Most visszamegyünk, Martin… vissza…

 

Itt bezárul egy redőny.

Ettől a ponttól nincsenek emlékeim a történtekről. Mindazt, ami most következik, felvétel alapján jegyeztem föl.

Somerville az ülés végén átnyújtott egy kazettát – ami látszólag a hipnózisban elhangzottak teljes felvételét tartalmazta –, és elmondta, hogy szeretné, ha meghallgatnám az anyagot, amikor jut rá időm. Azt azonban nem említette, hogy a szalag egy részét eltávolította a kazettáról. Csak néhány héttel később fedeztem fel, hogy cenzúrázta a felvételt – ugyanazért, amiért jobbnak látta blokkolni az emlékezetemet, mialatt hipnózisban voltam: úgy vélte, még nem állok készen arra, hogy éber állapotban szembesüljek a teljes anyaggal. És talán igaza is volt. Azért itt rekonstruálom a cenzúrázott anyagot, és nem abban a kronológiai rendben, ahogy tudomásomra jutott, mert hatással volt arra, ahogy Somerville az elkövetkező hetekben kezelte az esetemet.

 

– Azt akarom, hogy képzeljen maga elé egy számot – folytatja a hang –, amely megfelel a jelenlegi életkorának! Ne mondjon semmit, csak emelje fel a kezét, ha látja a számot! Jó. Most elkezdek visszaszámolni harmincháromtól, maga pedig látni fog minden egyes számot, ahogy kimondom, és a számmal megegyező korba tér vissza. Harminckettő… harmincegy… harminc… Ahogy visszaszámolok, egyre javul az emlékezőtehetsége. Múltbeli jelenetek bomlanak ki a szeme előtt. Az emlékezete egyre tisztul…

Folytatta a visszaszámlálást, nagyjából harminc másodpercig időzve egy-egy számnál.

– Huszonkettő… huszonegy… Egészen eggyé válik minden évvel, amit kimondok… Látja magát húsz évesen… Emlékszik, milyen volt… tizenkilenc… és egyre fiatalabb… és fiatalabb… Halad a gyerekkora felé, és az emlékezőtehetsége egyre jobb. Ahogy haladunk vissza az időben, azt akarom, hogy jelezze, emelje fel a jobb kezét, ha elérjük az évet, amikor valami történt! Tizennégy… tizenhárom… tizenkettő… valami, ami nagyon feldúlta… tizenegy… valami, amit szándékosan elfelejtett… de most emlékszik… kilenc… egészen tisztán emlékszik. Hány éves most, Martin? Azt akarom, hogy most válaszoljon!

– Kilenc és fél.

A hang egy kissé távoli és bizonytalan, de az enyém. Egy férfi hangja, ahogy egy gyereket próbál utánozni.

– Hol vagy most?

– Otthon, a házunkban.

– Elmondod, milyen a házatok?

– Egész jó.

– Mit csináltál eddig?

– Esik kint. Teljesen eláztam. Ha anyu észreveszi, nagyon kikapok. Ne mondja el neki!

– Ne félj, nem mondom el senkinek! Hol voltál?

– Horgásztam Johnsonék farmján. Eleredt az eső, és hazajöttem. De követtek.

– Kik követtek?

– Hát a kutyák! Én mondtam nekik, hogy menjenek vissza. Kiabáltam nekik, de nem hallgattak rám!

– Hol vannak most?

– Már elmentek.

– Mindegyik, Martin?

– Félek…

– Mitől félsz?

– Sötét van… az eső… minden zörög és csattog… óh… az eső!

– Van veled valaki a házban?

– Nincs. Csak Missy, Cu-laj kislánya. Cu-laj főz nekünk és takarít, de Missynek nem szabad bejönnie a házba, csak ha az anyukája itthon van.

– Hol vannak a szüleid?

– Anyukám átment Mrs. Greenlake-hez, apukám meg dolgozik.

– És a testvéreid?

– Iskolában, Bostonban. Mi is megyünk haza nemsokára.

– Várod már?

– Asszem.

– Lépjünk egy kicsit tovább, Martin! Most épp mit csinálsz?

– Semmit… játszok egy fadarabbal. A pajtában találtam.

– Miért sírsz, Martin? Mi a baj?

– Folyton csak ugat!

– Úgy érted… öhm… Jeff?

– Nem hagyja abba, csak ugat és ugat! A többiek visszamentek, de ő még mindig ugat! Kaparta az ajtót. Be akart jönni. Az eső elől.

– Már elment?

– Beengedtem, de most…

– Beengedted a házba?

– Bevittem hátra, a pajtába, és mondtam Missynek, hogy vigyázzon rá. De Ő nem volt hajlandó, azt mondta, nem akarja. Azt mondta, hogy beárul. Jeff összesározta az egész házat. Felugrott a kanapéra, de már letöröltem. Senki se tudja meg.

– Nem mondom el senkinek. Bennem megbízhatsz, Martin. Semmi baj.

De hol van most Jeff?

– Kint valahol. Missy kidobta. Dühös lettem rá… nagyon dühös!

– Igen?

– Hívtam Jeffet, de nem jött. Mondtam Missynek, hogy vegye le a ruháit… (szünet). A lyuk folyton megtelt vízzel, nem tudtam elég gyorsan ásni. Abbahagytam, és visszavittem az ásót a pajtába.

– Miért akartál lyukat ásni?

– A ruháinak, hogy senki se találja meg.

– Hol van most Missy, Martin?

– Nem t’om. Nem ott, ahol hagytam. Bebújt a zsákok alá, a sarokba. Nagyon reszketett, és egész fehéren mozgott a szeme. Nem tudtam ránézni. Megint megütöttem az ásóval. Megint és megint. Akkor abbahagyta a reszketést. Egy csomó vér volt a földön. A hangyák elkezdték meginni. Betakartam őket földdel a vödrökből. Aztán megfogtam Missy bokáját, és kihúztam az esőbe. Nehéz volt. Vérnyomot húzott a pázsiton. Az eső elmosta az egészet. Áttoltam a kerítés alatt, a bokrok közé. Most majd elviszi a leopárd.

Szünet.

– Miért ölted meg, Martin?

– Nem t’om.

– Ennyire haragudtál rá?

– Nem t’om.

– Féltél, hogy apukád megtudja, hogy beengedtél egy kutyát a házba? Hogy a farmon jártál?

– Nem akartam! Missy a barátom volt!

– Jeff ugatása dühített fel?

– Nem t’om… csak meg kellett mentenem Missyt. Meg Jeffet is. Már csak mi maradtunk.

– Úgy érted, féltél, hogy magadra maradsz? Valamilyen játék volt?

– Nem t’om. Mind meghaltak. Az emberek, az állatok, mindenki.

– Kik voltak azok?

– Nem t’om… sötét volt! Anyukámat akarom!

– Mikor halt meg mindenki?

– Régen. Nem t’om… nem akartam… nem az én hibám volt! Ne hagyjon itt, kérem!

– Minden rendben, Martin, biztonságban van. Nem kell többet mondania. Nagyon jól csinálta. Nincs mitől félnie… teljes biztonságban van. Most visszamegyünk… vissza a kertbe a könyvtár ablaka alatt. Megint a függőágyában fekszik… nyugodtan… ellazultan… békésen. Itt most megpihenhet egy darabig.

Hosszú szünet következik: az egyetlen hang a felvételen az én egyenletesen emelkedő-süllyedő lélegzetem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MÁSODIK KÖNYV

 

 

 

A fehér doboz

 

 

Egy

 

 

 

[Részlet Martin Gregory naplójából]

 

Október 5., csütörtök

 

Este 9 – Somerville azt mondta, nem lesznek utóhatások, és tényleg nincsenek. Fáradt vagyok, és tompán zúg a fejem, de ezt bármi kiválthatta (például a metrózás a Kilencvenhatodik utcától hazáig). Amikor végre megérkeztem, bekaptam egy pár Excedrint, és töltöttem magamnak egy kiadós pohár whiskyt.

Az ital nem igazán segített, ezért – hogy ne vesszen kárba – megpróbáltam visszaszivattyúzni az üvegbe. Nagy része Mrs. Lombardi szőnyegén végezte. Ekkor vettem észre, hogy remeg a kezem – Somerville szólt, hogy észlelhetek valamilyen „minimális reakciót”.

Most az ágyon fekszem, és várom, hogy a tabletták hatni kezdjenek.

A remegés átköltözött a bal szemhéjamba. Épp most néztem meg a tükörben: alig észrevehető.

El kéne mennem enni valamit – reggeli óta nem ettem –, de nincs hozzá erőm. És a gondolat, hogy egyedül üljek egy asztalnál valamelyik barátságos környékbeli vendéglőben… mondjuk azon a görög helyen, a MacDou-gal utcában, ahová Anna mindig el akar menni, ahányszor csak a Village közelében járunk. Biztos rákérdeznének, hogy hol van Anna – talán udvariasságból még a srácok után is érdeklődnének. Na, pont ez hiányzik.

Már hat napja nem beszéltem Annával. Még sohasem voltunk ilyen sokáig távol egymástól.

Míg nyitva tudom tartani a szemem, nem ártana jegyzeteket készítenem a mai ülésről.

Ami a hipnózist illeti… Eh, faszom bele, pontosan emlékszem mindenre, ami történt, ráadásul az egész fel van véve. Somerville adta oda a kazettát, szinte belenyomta a tenyerembe. Azt javasolta, hogy játsszam le néhányszor, mert „rábukkanhatok egy-két dologra”. Még a hordozható lejátszóját is kölcsönadta, egy Sony TC-150-est.

Hipnózis alatt állni nem is olyan szörnyű. Bizonyos fokig még élvezetesnek is találtam, mintha egy kicsit betéptem volna. De az az igazság, hogy semmi hasznom nem származott belőle. Somerville kísérlete, hogy feltárja a „vízióimat”, totális kudarcot vallott.

Ma reggel beszéltem Heyworth-szel telefonon. Megkérdeztem, nem gondolja-e, hogy találkoznom kéne Annával, mielőtt szombaton elutazik Európába. Azt mondta, Anna még nem érzi, hogy készen lenne a találkozásra – ettől a „még”-től elvileg jobban kéne éreznem magam.

Tudom, hogy Heyworth mindent megtesz, hogy távol tartson minket egymástól. Nem mintha hibáztatnám: nyilván azt gondolja, hogy ezzel Annát óvja. Somerville szerint minél tovább halogatjuk a találkozást Annával, a végén annál nehezebb lesz. Úgy érzem, igaza van. Megmondtam neki, hogy látni akarom Annát, ha csak néhány percre is. Azt ígérte, hogy beszélni fog Heyworth-szel.

Istentelenül hiányzik a feleségem.

Meleg van idebent. AJ&B, amit kiöntöttem a szőnyegre, iszonyúan bűzlik. Levegőre van szükségem. Lehet, hogy tényleg elmegyek, és eszem valamit.

Csakhogy most már nem vagyok éhes. Mozdulni is túl fáradt vagyok. A szemem még mindig tikkel, de lassan enyhül. Jól érzem magam, ellazultan.

Somerville meglehetősen határozott utasítást adott: „Játssza le a kazettát, és mondja el, mit gondol a hallottakról!”

„Játssza le!” – mondta. – „Játssza le!”

A Sony azonban az ablak alatti asztalon hever.

Elérhetetlen messzeségben.

 

Éjjel 12:45 ~ Egy órával ezelőtt felébredtem nyugodt alvásomból. A szemem mintha csak kipattant volna. Azonnal éber voltam.

Sokáig feküdtem ott mozdulatlanul, a szobát fürkészve. A lámpa égett. Még mindig ruhában voltam. A jegyzetfüzetem és a tollam mellettem hevert az ágyon. Nyilván kiejtettem őket a kezemből. A toll apró foltot ejtett a lapon.

Némi aggodalom fogott el; még emlékeztem, mi történt itt előző éjjel. Ezúttal azonban nem álmodtam. Fogalmam sincs, miért ébredtem fel ilyen hirtelen. Nem kellett vizelnem. Talán a fény miatt.

Leoltottam a lámpát, és megpróbáltam visszaaludni.

Ahogy fekszem a sötétben, az az érzésem támad, hogy valamit elfelejtettem megcsinálni; hogy van még valami tennivalóm.

A tervezői csoport jövő héten ül össze, hogy megvitassanak egy sor jelentős produktivitás-növelő lépést. Az agendán szerepel az általam készített jelentés is, amely a nagyszámítógépekről az új, kisebb és olcsóbb adatprocesszorokra való átállás megvalósíthatóságát elemzi. Ez a jelentés létfontosságú a karrierem szempontjából. Egy héttel ezelőtt még semmi másra nem tudtam gondolni. Mostanra már semmi köze hozzám.

Úgy döntöttem, hogy felülök, és olvasok egy kicsit, de képtelen voltam koncentrálni. Rágyújtottam egy cigarettára, és megpróbáltam listát készíteni a dolgokról, amiket már meg kellett volna csinálnom: levelek, amiket meg akartam írni, befizetésre váró számlák, Anna parkolási bírságai, felhívni Hawkinst és Scottot, hogy fejezzék be a tető javítását… Egyik sem számított.

Nem tudom azonosítani a szorongásom forrását.

Aztán azon kaptam magam, hogy odamegyek az asztalhoz, és megnyomom a gombot a Sony lejátszón.

A szobát egy szimfonikus mű hangjai töltötték be. Tévéreklámra emlékeztetett. Egy pillanatig azt hittem, hogy Somerville rossz kazettát adott oda. Ám aztán felismertem a Mozart-szimfónia első tételét, amit az ülésünk elején hallgatott.

A zene hamarosan halkulni kezdett, és mintha valaki ügyesen így szerkesztette volna, a diminuendo Somerville lágy baritonját vezette fel. Az effekt nevetésre ingerelt.

Valami azonban visszatartott a nevetéstől.

– Hunyja be a szemét! – mondta a magnó. – Azt akarom, hogy lélegezzen mélyeket! Be és ki. Nagyon jó. Most nagyon figyeljen arra, amit mondani fogok! Egyelőre csak azt szeretném tesztelni, hogy mennyire képes ellazulni…

Pont, ahogy emlékeztem.

Amikor meghallottam a saját hangom, ónosnak és feszültnek hangzott, mintha nem lennék biztos magamban. Ahogy mélyebbre merültem a transzba, a hangom egyre erősödött.

Tovább hallgattam a felvételt, de nem figyeltem oda különösebben. Átfutott az agyamon, hogy talán még mindig fogékony vagyok. Ahogy közeledett a hipnózis vége, ahol Somerville visszavezet a könyvtárablak alatti kertbe, rájöttem, hogy nem emlékszem, hogy hozott ki a transzból.

Egészen eddig az ágy szélén ültem. Vicces, de valahogy nem akartam túl közel kerülni a magnóhoz. Ám ahogy Somerville elkezdte lezárni a hipnotikus állapotot, átültem az asztal melletti székre.

– Érzi, ahogy a nyakában minden izom ellazul, elnehezedik… békésen… nyugodtan… Most tetőtől talpig teljesen ellazult. Az elméje nyugodt. Csak az én hangomat hallja… csak azt hallja, amit mondok. – Itt hosszú szünet következett. – Most visszamegyünk, Martin… vissza…

És aztán semmi. Vártam, hogy folytatódjon, de nem történt semmi. A kazetta halkan csuklóit egyet, és némán pörgött tovább. Nem hallatszott semmi, még a lélegzésem zaja sem.

Kicsit bosszankodva, hiszen éppen ezt a részt akartam igazán hallani, a magnó felé nyúltam, hogy kikapcsoljam.

Épp, amikor a felvétel folytatódott.

– Azt akarom, hogy mélyebbre merüljön a hipnózisba, és csak a hangomra összpontosítsa az elméjét… minden lélegzettel… mélyebbre… ahogy felkészülünk, hogy visszautazzunk az időben. Martin, mindjárt elkezdek nagyon lassan visszaszámolni nyolctól nulláig. Ahogy az előbb, most is látni fogja maga előtt a számokat, ahogy kimondom őket, és a számnak megfelelő korba tér vissza. Amikor elérem az egyet, látni fogja magát, amilyen egyévesen volt. Aztán azt fogom mondani: „menjen vissza, menjen még korábbra”, maga pedig nyugodt lesz és ellazult… még nyugodtabb, még békésebb, még álmosabb, mint azelőtt. Fokozatosan fel fogja fedezni, hogy vannak olyan emlékei, melyekről eddig nem is tudott. Emlékek egy másik helyről, másik időből… más helyekről, más időkből… Nincs mitől félnie, Martin… Amikor elérem a nullát, nagyon-nagyon mély álomba merül.